Csilike, egy tengerimalac története.

Egy tengerimalac története ebben a blogban?

Nem, Csilike nem egy tengerimalac, hanem a család tagja volt 6 éven át.

Mi ebben az ide tartozó aktualitás?-- Hát az, hogy az én betegségem, ami jelenlegi mozgáskorlátozottságomat okozza, 4 és fél éves.

Régi tengerimalacosoknak számítunk, mióta Eszter lányunk az iskolában, az osztályban tartott malackákat hazahozta a szünetre, és egyikük nálunk pusztult el. Eszter rájött, hogy az osztály nem a malackáknak való, elajándékozták az egész családot. Hozzánk a legárvább, legszelídebb szürke, hosszúszőrű malackát hozta. Ő lett malactartásunk megalapítója: Nyufika.
Nagyon aranyos, szelíd röfike volt, csak nagyon unatkozott. Ezért kerestünk neki házastársat. Második kísérletre megtaláltuk Borzikát, a még hosszabb szőrű világostól- sötétbarnáig változó bundás asszonyt. A hűséges párnak több kölyke is született, többnyire kettő, de egyszer mind a három életben maradt. Borzika nagyon jó anya volt, még akkor is, amikor hazajöttünk, és a hallban szabadon közlekedő 5 malacka hangos füttykoncerttel követelte az ennivalót. A piciket fájó szívvel ajándékoztuk el, hiszen mindegyik más, külön egyéniségnek bizonyult. Az utolsó szülés annyira megviselte Borzit, hogy hamarosan elpusztult. Sóhajtott egyet, és vége! Megsirattuk a hős anyát, de Nyufika nagyon rosszul viselte az egyedüllétet, de új párjának nem sokat örülhetett, mert beteg lett, és elpusztult. Viszont az özvegynek férj kellett, és a gyász után Juli a szomszéd állatkereskedésben megtalálta saját, odaajándékozott kölykünket, ő lett Gyapika.
Sajnos a közös életet ők sem élvezhették, mert a mama belepusztult első terhességébe.
Juli már nem bírta tovább, a további pusztulást elkerülendő Gyapikának egy fiú társat keresett.Mivel tudtuk, hogy a felnőtt fiúk sokszor verekszenek, ezért egész fiatalt keresett, és meg is találta.
Beállított egy pár centis pici fekete-fehérrel. Olyan pici volt, először csak külön tartottuk, etetgettük, és vártuk, életben marad-e. Én neveztem el, hogy erőt adjak Neki,
Csilikének.

Csilike kitett magáért. Szépen fejlődött, és olyan gyors volt, egyikünk sem tudta megfogni. Pedig ekkor még minden este becsuktuk ketrecébe. Ezt viszont komoly vadászat előzte meg. Csilike megérezte szabadsága végét, sikeresen kikerülte a neki állított csapdákat, és kedvenc helyére, a komód alá menekült. Aztán beosztottuk: Juli leste egyik oldalról, én a másikról, valamelyik gyerekünk meg emelte a komódot, hogy kiszedjük a szökevényt. Kiváló családi programnak bizonyult.
És Gyapika? Örült az új jövevénynek, aki úgy követte, mint apját. A nagy harmónia fél évig tartott. Ekkor már Csilike sem fért a komód alá, nagyfiú lett!
Egyre többet bunyóztak. Orvosi javaslatra Csilike megszabadult férfi hormonjaitól, de így sem lett béke malackáink között. Egy nagy bunyó, nagy sérülés után külön váltak. Egymás mellett, de nem egymással.
Érdekes, de igaznak bizonyult az ismertető könyv állítása: nincs két egyforma egyéniségű tengerimalac. Míg Gyapika igényelte volna a társaságot, biztosan apjától, Nyufitól örökölte. Mint a dumáját is. Ha felvettük, be nem állt a szája, magyarázott egyfolytában. Nem szeretett visszamenni a ketrecébe. Csilike viszont csendben simogattatta magát, odabújt az emberhez. Viszont, ha elment Gyapi ketrece mellett, rácsattogtatta fogait.
Így élte meg két malackánk, hogy 2005. december végén engem elvitt a mentő. Arról persze nem tudhattak, hogy kis híján akkor látnak utoljára.
Közel fél év múlva hoztak haza hétvégére. Bátortalanul üdvözöltem a megmutatott röfikéket.
Persze ekkor még nemcsak az öröm, de minden más mozgás is távol volt tőlem. Négy végtagos bénulás!
Aztán minden hétvégén hazahoztak, de már Gyapika nem sokáig örülhetett nekem. Pont otthon voltam, amikor a nagybeteg malacka megérezte a közelgő véget, beásta magát a forgácsok közé, kiáltott egy szörnyűt, és vége! Szinte ma is hallom azt a hangot.

Mi legyen Csilikével, aki eddig is szívesebben éldegélt magában? Egyedül éldegélt ezentúl is.
Az egyedüllét nagyon szelíddé tette malackánkat.

Egy évi távollét után jöttem haza. Csilike láthatta, hogyan lettem, ágyhoz, tolókocsihoz kötöttből lassan botorkálva a járókával, vagy bottal önálló életre képessé.
Ő is az lett a javából! Imádta kis birodalmát, a ketrecet és környékét. Itt szaladgált ki-be, körbe-körbe, nevéhez illő erővel. Ha megéhezett, hangosan felháborodva fütyülgetett, és rohangált.
Reggel Juliska első mozdulatára, vagy már a vekker hangjára is kiabált, méghozzá a szobánk bejáratánál. Rohant is az asszony az uborkáért, föl ne verje a házat.
Ha meg délután a konyhából hallotta a zajokat, vagy kitűnő szimatával megérezte kedvencei illatát, egész a halajtóid szaladgált, egyre türelmetlenebbül füttyögetve. De a nyitott ajtó vonalát soha sem lépte át.
Délután az asszony megcsinálta helyét az ágyon, ahová malacka berohant. Szeretett elbújni valami alá, akkor érezte magát biztonságban.
Vendég kutyákkal jól megvolt, se Folti, se Kata nem igazán érdekelte. Viszont Marcipán-cicától nagyon félt. Állandóan magán érezte a vadász-szemeket.
2007-ben, 2008-ban velünk nyaralt Mártélyban.
Csilikét mindenki szerette. Ha felvette bárki a mellkasára, tartotta magát, és örömmel vette a simogatást. Aztán, ha Ő úgy döntött, megúnta, akkor beindult.
Mindenhez alkalmazkodva élte szeretetreméltó életecskéjét.
Pár hónapja vettük észre, hogy egyik foga kitörött, és nem akar kinőni. Az állatorvos azt mondta, ebben a korban már nem is fog, de ez a kis malac olyan jó erőben van, hogy elélhet egy foggal is.
Így is lett. Csilike, az erős, megszokta egy fogát, és újra kiabált kajájáért. Hála szerető gondviselőjének, Julinak, aki etette fecskendővel, kézzel. Aprította a zöldségeket, és együtt örültünk, ha elfogyasztotta kedvencünk.
Most két-három hete már nem jött ki a ketrecből, pedig nem a cica miatt volt bezárva. De jó kedve megmaradt, élvezte a simogatást, esti helyváltoztatást.
Pár napja már nem evett, ivott. Juli is egyre nehezebben diktálta bele.
Látszott rajta, hogy lassan útja végére ér.
Többször néztünk a ketrecbe, él-e még?- de ahogy hozzányúltunk, rögtön üdvözölt.
Szombaton Juli észrevette, nem nagyon tudja mozgatni a hátsó lábait. Vasárnap délelőtt azt hittem, vége. De hozzáértem, és rám nézett. Este úgy jöttünk haza, félve néztük távolról, mert a ketrec mellett hagytuk. De aztán vidáman hagyta, hogy Juli behozza, pár falatot beletömjön, aztán lehetett simogatni. Mondtam is, jól simogasd meg, ki tudja meddig tehetjük még.
Hát ez volt a búcsú. Csendesen, ahogy élt, szeretettre méltón távozott reggelre.
Ennyi volt Csilike története, és mint családtag, megérdemli ezt a pár sort.
Azóta üres a hall, és ha éjszaka felkelek, hogy rángat a lábam, egyedül vagyok. Juliska alszik, Kata kutya alszik. Én pedig járkálok, és fülelek, de nem hallom az itató zörgését, ahogy Csilike iszogat minden éjjel.

Szia Csilike! Nagyon szerettünk, és hiányzol!
Vili, Juli