Csata?- a Közterület-Felügyelettel

Nem tartozom azok közé, akik nyakra-főre szidják a Közterület Felügyeletet. Sőt!
Másfél éve meguntam az örökös parkolóhely vadászat nemes népi játékát. Az
én mozgáskorlátozottságommal viszont macerás volt sokszor több száz méterről
hazavánszorogni 4-5 díszkőr leírása után.

Utána jártunk a parkoló kijelölésének. A kerületi Közterület átadta a Fővárosinak, mert
az utcánk a főváros tulajdonában van. Minden ellenhíresztelés /lesz ez vagy fél év, ha
egyáltalán érdekli őket!/ dacára három hét múlva jelentkeztek, kijöttek, és velem együtt
kijelöltük a parkolóhelyet. Sőt, kettőt is, mert a szomszéd házban lakó mozgáskorlátozott
autójára is. Ezt ők javasolták nekem! Egy hét múlva kikerült a tábla, felfestették, és a kerület
felügyelői gyakran ellenőrizték és büntették az illetékteleneket. Meg is köszöntem egy
járőrnek. Ezután felszerszámoztuk a Suzukit, előre kettő, hátulra egy mozgáskorlátozott
matricával az igazolványhoz.

Mint mondtam, csak dicsérni tudom őket! Na, ennek lett vége idén májusban.

A Széchenyi Fürdő Nappali Kórházába jártam hetente háromszor. Tudjuk, hogy a Városliget közlekedése nem éppen kerekesszék-barát. A földalatti ligeti lejárójánál soha sem használt felvonó. Minek is használnák, hiszen a „jószágot valahol le is kéne vinni ahhoz, hogy
felhozhassuk. A 72-es troli magas, a 74-es csak nagyon ritkán alacsony-padlós. Marad a 70-
es, de az igencsak messze van ide. Csak autóval megközelíthető az Állatkert, a Vidámpark,
a Széchenyi. Ha találunk parkolóhelyet! Hiába találok esetleg pár száz méterre egyet, azért
jövök autóval, hogy közel parkolhassak a bejárathoz. A kórház bejárata a Söröző mellett,
a belső szervizúton van. A sarkon kinn van a H kórház tábla, és ugyanazon az oszlopon egy
várakozni tilos 50m. Kresztábla is. Miért? Talán azért a 4 méter széles szórt rakodóútért,
ami a fürdőhöz vezet. Viszont az út előtti 3 autónyi hely arra való, hogy büntethessenek a
Közterület-felügyelet járőrei, akik igen sűrűn járnak erre gyalog, autóval, biciklivel. Na, ide
szoktam parkolni, ha máshol nem találok helyet. Ez 15 alkalommal lehetséges, reggel 8-tól
11-12-ig. De csak akkor, ha az út túloldalán, vagy a Söröző előtt nem találok helyet.

Ez történt május 12 -én is. Míg kezelésen voltam, akkora zuhi esett, ronggyá ázott minden.
Az a papír is, amit az ablaktörlő alatt fedezett fel feleségem. Nem volt könnyű kibetűzni, de
egy büntetőcédula volt tilosban parkolás miatt. A Közterület járőrei követték el!

Otthonról felhívtam a Központi Ügyeletet, ahol megnyugtattak, ez csak a felszólítás, majd
kiküldik a büntetést! – Igen, de én mozgáskorlátozott vagyok, és tudtommal parkolhatok
a várakozni tilos táblánál. – Ha így van, reklamáljon, és semmi gond!- így a szerv.
Megnyugodtunk, vártuk a büntit.

Meg is jött 2 hét múlva, 5.000 forint büntetés a parkolási szabályok megszegéséért! Nem az
összeg volt bosszantó, hanem az igazságtalanság!

Azonnal reklamáltunk: egyrészt a forgalmat nem zavaró helyen, érvényes, előírásosan
elhelyezett igazolvánnyal, és ráadásul igazoltan abban a kórházban voltam kezelésen,
amelyiknek ezt a helyet védi a tábla.

A válasz: a járőr nem észlelte az érvényes engedélyt, ezért jogos a büntetés. Feleségem
telefonált, és erélyesen kiverekedte, hogy a vezetőnővel beszélhessen. Ő nagyon készséges
volt, kikereste a fényképeket: - Hát magának itt látható az engedélye, a kolléganő biztosan
tévedett! Beszélek vele telefonon, aztán visszajelentkezek. Hamarosan visszahívott, és
sajnálkozva közölte, a kolléganő akkor is fenntartja a büntetés jogosságát, mert tilosban
parkoltam. – De én úgy tudom, a Kresz 41. paragrafusa szerint szabad! – Nem, ezt rosszul
tudja!. Sajnálom, de semmi gond, mi átadjuk a rendőrségnek, és náluk biztosan le tudja sírni.

Ez a megoldás nem igazán tetszett, megkérdeztem egy mozgássérült fórumon, tudnak-
e javasolni valamit. Megoszlottak a vélemények, de egy szakértő megerősített, a Kresz-
paragrafus most is érvényben van. Egy keményebb hangú e-mailben reklamáltam a büntetés
kiküldője, és a jóváhagyó jogtanácsos ellen, és mellékeltem a paragrafust, és az autóm
fényképét, amin csak a vak nem látja a mozgássérültséget. A válasz: változatlanul fenntartja
az elsődlegesen felhozott szabálysértés elkövetését, és átadja a rendőrségnek.

Ez volt júniusban, most október vége, és nem történt semmi. Vagy tényleg átkerült a
rendőrségre, és ők nem voltak rá vevők, vagy a Közterület Felügyelet dobta a szemétbe, ha
jobban megnézte.

A tanulság: igazunk tudatában próbáljunk meg harcolni olyan hatósággal is, akik erre nem
hajlandók.

Tanulság 2.: nem értem, egy hivatalos szerv mitől érzi magát kisebbnek, ha elismeri esetleges
tévedését, és netán-tán még bocsánatot is kérne a zaklatásért. Az én szememben csak nőne!

Katharzis: ma, november 10-én mégis megjött a végzés a Kerületi Rendőrkapitányságtól. Bizonyítotttság híján nem indítanak szabálysértési eljárást, mert a Közterület által készített fényképen csak a gépkocsi háta látszott. - Hát ez a "Happyend "- köszönet a Rendőrkapitányságnak.

Magánügyek: A vörösiszap áldozatainak az ártatlan állatoknak i...

Magánügyek: A vörösiszap áldozatainak az ártatlan állatoknak i...: "Van Rákoscsaba határában egy NOÉ nevű állatmenhely. Nem akármilyen menhely ez hanem a természeti katasztrófák során elárvult, elhagyott á..."

A vörösiszap áldozatainak az ártatlan állatoknak is legyünk segitségére

Van Rákoscsaba határában egy NOÉ nevű állatmenhely.

Nem akármilyen menhely ez hanem a természeti katasztrófák során elárvult, elhagyott állatok menedék helye is. Most éppen a vörösiszapból kimenekített állatsereglet tölti meg.
A lányom ment oda kolléganőjével a múlt hét szombatján, hogy elárvult kiscicákat fogadjanak ideiglenesen örökbe. Lányunk mesélte, hogy milyen meglepő élményben volt részük.

Beléptek a menhelyre és a kerítésen belül egy hatalmas állatsimogató közepére kerültek. Szeretetre éhes őzikék, kutyák, cicák, és más házi állatok hada vette körül őket.

Eszternek és Thaiföldi kolléganőjének nagyon tetszett a fogadtatás. Nem győzték ölelgetni, simogatni a szeretetre éhes szelíd állatokat. Amikor elmesélték, mi járatban vannak, rögtön betessékelték őket az irodára. Nagyon sok vörösiszapból kimentett állat van náluk, és tényleg nagyon örültek a leendő örökbe fogadó szülőknek.

Az örökbefogadás feltételei : nyugodt és szerető környezet, ha az állat gazdája előkerül akkor vissza kell adni az eredeti gazdinak. Az örökbefogadás meghatározatlan időre szól, de bármikor megszüntethető.
A menhellyel szerződött állatorvoshoz kell fordulni ha az örökbefogadottnak valami egészségügyi gondja támad. A számlát a menhely fizeti.

Ezek ismertetése után megkezdődött a cica válogatás.

A vörösiszap menekültjeit arról lehet megismerni, hogy enyhén rózsaszinű a bundájuk. A menhely alkalmazottai nagy szeretettel és gondoskodással bánnak az állatokkal, és ugyan ilyen szeretettel jellemezték a jelölteket. Melyik a legbarátságosabb, melyik a legjobb fej, melyik a legvidámabb stb, stb. Ezekután kiválasztották a két ajánlott cicát.
Mielőtt távoztak lefényképezték őket a cicákkal és aláirták az átvételi szerződéseket.

Örömmel indultak haza cicástúl, csak nehéz volt a sok önmagát produkáló gazdira váró kutyust és cicát otthagyni.

Én is szerettem volna örökbe fogadni egy állatot, de mivel van saját kutyánk, igy nem lehet.

De azért szeretném minden állatbarát és jó érzésű ember figyelmét felhívni:

A CÍMÜK:

NOÉ Állatotthon Alapítvány
Budapest XVII. ker. Csordakúti utca 138634/1 HRSZ.
Tel: 06-30-221-1299

Minden szombaton nyilt napot tartanak, igy akár egy nagyon jó családi programként lehet őket meglátogatni, és ebben a nagy állatkertben gondozni, etetni, simogatni, sétáltatni az állatokat.

Nagyon nagy szeretettel várják a jövendőbeli gazdikat, családokat látogatókat és még inkább az ideiglenesen, vagy véglegesen örökbefogadókat.

A vörösiszap áldozatainak az ártatlan állatoknak is legyünk segítségére.

Képek a menhely honlapjáról is.

A nagy család találkozik!

2010. JÚLIUS 4. SZENTENDRE, PISMÁNY, ÉVIÉK NYARALÓJÁNAK KERTJÉBEN:

Hát hogy is, hol is kezdjem. Kezdem az elején. Ennek a találkozónak az ötlete, őszintén megmondom nem a miénk volt, hanem Miskolcon élő unokatestvéreinké Jutkáé és Zsuzsikáé. Évek óta készültek rá, szervezték tervezték, és az idénre jött össze.
Sajnos már többen nem lehettek közöttünk, mert az évek folyamán eltávoztak.

Eljött a várva várt nagy nap. Szentendrén Évicike testvérünk telkén találkoztunk. Körülbelül 25-30 éve nem láttuk egymást, legfeljebb telefonon beszéltünk. Hála az internetnek az utóbbi időkben azért már többet beszéltünk, leveleztünk egymással. A családnak több olyan tagja volt akik életükben most találkoztak előszór, de úgy beszélgettek mintha már rég ismerték volna egymást. Nagyon jó volt látni, hogy a következő generáció tagjai is milyen érdeklődéssel várták a találkozót.

Zsuszika, Géza, Jutka, Miki, Judit

A szentendrei telek, már több nagy találkozónak volt színhelye. Születésnapok, Norbi diploma bankettje, grillpartik, Anna hazalátogatásának partija, hogy csak néhányat említsek. A Miskolciak, Jutkáék és Zsuzsikáék ugyan egy kertvendéglőbe tervezték a találkát, de úgy gondoltuk, itt a telken ez sokkal bensőségesebbre sikerülhet.

Mire megérkeztünk, már több autó állt a kert előtt, csak ránk vártak. Örömteli üdvözlés, bemutatkozás, egymás megcsodálása, és indulhatott a DUMAPARTI. Na végre! Hiszen ezért jöttünk!


Közben a lányok pakolni kezdtek, a következő napirendi pont az ebéd.
A főszakács Józsi, Panni, Lilla, Csilla és Peti föltálalták költeményeiket. Ezt kiegészítendő, mindenki hozzáadta az otthon készült ételeket. Így lett teljes, csak kicsit túlméretezett az étel-paletta.
Ebéd után a tágas udvaron a perzselő kánikulában a napernyők alatt végre kibeszélhettük az elmúlt éveket. Előkerültek az albumok fényképek. Fölelevenedtek a gyermekkori élmények emlékek a szülőkről, fiatalságunkról szóló történetek anekdoták. Mi jól elbeszélgettünk, elvitatkoztunk arról, hogy mi- mikor és kivel történt. A gyerekek érdeklődve nézték és hallgatták ezt a versenyt, hogy ki mire emlékszik jobban.
Boldogak voltunk, hogy a kerekesszékhez kötött Zsuzsika is bekapcsolodott a beszélgetésekbe, emlékek felidézésébe, felejtve betegségét.
Miki unokatestvérünket Panni hívta meg, a miskolci unokatestvérek meglepetésére. Mikivel nagyon-nagyon ritkán beszélünk, nevét inkább csak a netten láttuk. Még Vilcsi is csak most beszélt vele és feleségével először.
Így aztán a jó hangulatban nagyon hamar eltelt a délután.
Először Zoliék és Norbi indultak el, mert Norbit hívta az ügyelet.
Mikiék Jutkáék, Éváék haza indultak. Búcsúzás előtt mindenki megígérte, hogy szorosabb kapcsolatot fogunk tartani. Először is elküldjük egymásnak a délutánról készült képeket.
Ezt a jól sikerült találkozót megismételjük, kibővítve azokkal akaik most nem tudtak eljönni. Miután mindenki elment Panniékkal ott maradtunk, egészen naplementéig folytattuk a beszélgetést. Közben szólt a mobiltelefon: Jutkáék hazaértek Miskolcra.

Nagyon jól érezték magukat és várják a családot Miskolcra, a legközelebbi csalibulira!

Csilike, egy tengerimalac története.

Egy tengerimalac története ebben a blogban?

Nem, Csilike nem egy tengerimalac, hanem a család tagja volt 6 éven át.

Mi ebben az ide tartozó aktualitás?-- Hát az, hogy az én betegségem, ami jelenlegi mozgáskorlátozottságomat okozza, 4 és fél éves.

Régi tengerimalacosoknak számítunk, mióta Eszter lányunk az iskolában, az osztályban tartott malackákat hazahozta a szünetre, és egyikük nálunk pusztult el. Eszter rájött, hogy az osztály nem a malackáknak való, elajándékozták az egész családot. Hozzánk a legárvább, legszelídebb szürke, hosszúszőrű malackát hozta. Ő lett malactartásunk megalapítója: Nyufika.
Nagyon aranyos, szelíd röfike volt, csak nagyon unatkozott. Ezért kerestünk neki házastársat. Második kísérletre megtaláltuk Borzikát, a még hosszabb szőrű világostól- sötétbarnáig változó bundás asszonyt. A hűséges párnak több kölyke is született, többnyire kettő, de egyszer mind a három életben maradt. Borzika nagyon jó anya volt, még akkor is, amikor hazajöttünk, és a hallban szabadon közlekedő 5 malacka hangos füttykoncerttel követelte az ennivalót. A piciket fájó szívvel ajándékoztuk el, hiszen mindegyik más, külön egyéniségnek bizonyult. Az utolsó szülés annyira megviselte Borzit, hogy hamarosan elpusztult. Sóhajtott egyet, és vége! Megsirattuk a hős anyát, de Nyufika nagyon rosszul viselte az egyedüllétet, de új párjának nem sokat örülhetett, mert beteg lett, és elpusztult. Viszont az özvegynek férj kellett, és a gyász után Juli a szomszéd állatkereskedésben megtalálta saját, odaajándékozott kölykünket, ő lett Gyapika.
Sajnos a közös életet ők sem élvezhették, mert a mama belepusztult első terhességébe.
Juli már nem bírta tovább, a további pusztulást elkerülendő Gyapikának egy fiú társat keresett.Mivel tudtuk, hogy a felnőtt fiúk sokszor verekszenek, ezért egész fiatalt keresett, és meg is találta.
Beállított egy pár centis pici fekete-fehérrel. Olyan pici volt, először csak külön tartottuk, etetgettük, és vártuk, életben marad-e. Én neveztem el, hogy erőt adjak Neki,
Csilikének.

Csilike kitett magáért. Szépen fejlődött, és olyan gyors volt, egyikünk sem tudta megfogni. Pedig ekkor még minden este becsuktuk ketrecébe. Ezt viszont komoly vadászat előzte meg. Csilike megérezte szabadsága végét, sikeresen kikerülte a neki állított csapdákat, és kedvenc helyére, a komód alá menekült. Aztán beosztottuk: Juli leste egyik oldalról, én a másikról, valamelyik gyerekünk meg emelte a komódot, hogy kiszedjük a szökevényt. Kiváló családi programnak bizonyult.
És Gyapika? Örült az új jövevénynek, aki úgy követte, mint apját. A nagy harmónia fél évig tartott. Ekkor már Csilike sem fért a komód alá, nagyfiú lett!
Egyre többet bunyóztak. Orvosi javaslatra Csilike megszabadult férfi hormonjaitól, de így sem lett béke malackáink között. Egy nagy bunyó, nagy sérülés után külön váltak. Egymás mellett, de nem egymással.
Érdekes, de igaznak bizonyult az ismertető könyv állítása: nincs két egyforma egyéniségű tengerimalac. Míg Gyapika igényelte volna a társaságot, biztosan apjától, Nyufitól örökölte. Mint a dumáját is. Ha felvettük, be nem állt a szája, magyarázott egyfolytában. Nem szeretett visszamenni a ketrecébe. Csilike viszont csendben simogattatta magát, odabújt az emberhez. Viszont, ha elment Gyapi ketrece mellett, rácsattogtatta fogait.
Így élte meg két malackánk, hogy 2005. december végén engem elvitt a mentő. Arról persze nem tudhattak, hogy kis híján akkor látnak utoljára.
Közel fél év múlva hoztak haza hétvégére. Bátortalanul üdvözöltem a megmutatott röfikéket.
Persze ekkor még nemcsak az öröm, de minden más mozgás is távol volt tőlem. Négy végtagos bénulás!
Aztán minden hétvégén hazahoztak, de már Gyapika nem sokáig örülhetett nekem. Pont otthon voltam, amikor a nagybeteg malacka megérezte a közelgő véget, beásta magát a forgácsok közé, kiáltott egy szörnyűt, és vége! Szinte ma is hallom azt a hangot.

Mi legyen Csilikével, aki eddig is szívesebben éldegélt magában? Egyedül éldegélt ezentúl is.
Az egyedüllét nagyon szelíddé tette malackánkat.

Egy évi távollét után jöttem haza. Csilike láthatta, hogyan lettem, ágyhoz, tolókocsihoz kötöttből lassan botorkálva a járókával, vagy bottal önálló életre képessé.
Ő is az lett a javából! Imádta kis birodalmát, a ketrecet és környékét. Itt szaladgált ki-be, körbe-körbe, nevéhez illő erővel. Ha megéhezett, hangosan felháborodva fütyülgetett, és rohangált.
Reggel Juliska első mozdulatára, vagy már a vekker hangjára is kiabált, méghozzá a szobánk bejáratánál. Rohant is az asszony az uborkáért, föl ne verje a házat.
Ha meg délután a konyhából hallotta a zajokat, vagy kitűnő szimatával megérezte kedvencei illatát, egész a halajtóid szaladgált, egyre türelmetlenebbül füttyögetve. De a nyitott ajtó vonalát soha sem lépte át.
Délután az asszony megcsinálta helyét az ágyon, ahová malacka berohant. Szeretett elbújni valami alá, akkor érezte magát biztonságban.
Vendég kutyákkal jól megvolt, se Folti, se Kata nem igazán érdekelte. Viszont Marcipán-cicától nagyon félt. Állandóan magán érezte a vadász-szemeket.
2007-ben, 2008-ban velünk nyaralt Mártélyban.
Csilikét mindenki szerette. Ha felvette bárki a mellkasára, tartotta magát, és örömmel vette a simogatást. Aztán, ha Ő úgy döntött, megúnta, akkor beindult.
Mindenhez alkalmazkodva élte szeretetreméltó életecskéjét.
Pár hónapja vettük észre, hogy egyik foga kitörött, és nem akar kinőni. Az állatorvos azt mondta, ebben a korban már nem is fog, de ez a kis malac olyan jó erőben van, hogy elélhet egy foggal is.
Így is lett. Csilike, az erős, megszokta egy fogát, és újra kiabált kajájáért. Hála szerető gondviselőjének, Julinak, aki etette fecskendővel, kézzel. Aprította a zöldségeket, és együtt örültünk, ha elfogyasztotta kedvencünk.
Most két-három hete már nem jött ki a ketrecből, pedig nem a cica miatt volt bezárva. De jó kedve megmaradt, élvezte a simogatást, esti helyváltoztatást.
Pár napja már nem evett, ivott. Juli is egyre nehezebben diktálta bele.
Látszott rajta, hogy lassan útja végére ér.
Többször néztünk a ketrecbe, él-e még?- de ahogy hozzányúltunk, rögtön üdvözölt.
Szombaton Juli észrevette, nem nagyon tudja mozgatni a hátsó lábait. Vasárnap délelőtt azt hittem, vége. De hozzáértem, és rám nézett. Este úgy jöttünk haza, félve néztük távolról, mert a ketrec mellett hagytuk. De aztán vidáman hagyta, hogy Juli behozza, pár falatot beletömjön, aztán lehetett simogatni. Mondtam is, jól simogasd meg, ki tudja meddig tehetjük még.
Hát ez volt a búcsú. Csendesen, ahogy élt, szeretettre méltón távozott reggelre.
Ennyi volt Csilike története, és mint családtag, megérdemli ezt a pár sort.
Azóta üres a hall, és ha éjszaka felkelek, hogy rángat a lábam, egyedül vagyok. Juliska alszik, Kata kutya alszik. Én pedig járkálok, és fülelek, de nem hallom az itató zörgését, ahogy Csilike iszogat minden éjjel.

Szia Csilike! Nagyon szerettünk, és hiányzol!
Vili, Juli

Izgő-mozgó bemutatkozás

Ebben a blogban magánügyeimről lesz szó. Napi aktualitásról, eseményekről, búról, örömről.
Izgő-mozgó, ez a blog eredeti címe, mégpedig azért, mert egy olyan ember írja, akinek élete 5 éve az ezzel való próbálkozással telik. A mozgáskorlátozottak világa ismeri ezt, és ismeri mindenki, akinek köze van hozzá.
Persze bejegyzésemben épp arról van szó, mindennapi életünk ugyanolyan izgő-mozgó, csak kicsit nehezebb. Izgi-mozgi anyák, apák, férfiak, nők, gyerekek a saját magánügyeimben, amelyeket sokakkal meg akarok osztani.
Ipartörténetemet a kárpitos szakmáról továbbra is a butorgyogyito.blogspot.com, utazási történeteimet feleségem utazási blogjába: julisutazik. blogspot.com -ban olvashatjátok.
Vilcsi